Évszakok

  

Himchan leguggolt, és letörölte a havat a kis ezüst színű tábláról. A kezében lévő fehér tulipánt - melynek szirmai szélei piros színben pompáztak - a táblára helyezte. Ez volt Zelo kedvenc virága. Eszébe jutott az első alkalom mikor megajándékozta vele a fiút.
  - Nem tudtam milyen színű tulipánt vegyek, mivel a fehér és a piros színt is szereted - pirult el zavarában Himchan miközben átnyújtott Zelonak egy csokor piros szegélyű fehér tulipánt.
  - Ez így tökéletes - mosolyodott el Zelo, mire Himchan szíve boldogsággal telt meg. - Legyen ez a közös virágunk, rendben? - nézett vidáman a másikra.
  - Ahogy szeretnéd - válaszolta Himchan gyengéden. 
  Bármit megtett volna érte ezen a világon. Még soha senkit nem szeretett úgy, mint őt. Mégse tudta megvédeni. A kocsi hiába fékezett, megcsúszott a jeges úton, és telibe találta Zelot. A fiú már az ütközés pillanatában meghalt, élettelen teste rongybabaként emelkedett a levegőbe, hogy aztán néhány méterrel arrébb a kemény aszfaltnak csapódjon.
  Felidéződött benne a pillanat mikor közölték vele a hírt. Először fel sem tudta fogni a szavak értelmét. Nem, az nem lehet, hogy Zelo meghalt. Hisz az alig egy órával ezelőtt még itt beszélgettek a szobában. Zelo lelkendezve újságolta neki, hogy megtalálta számára a tökéletes ajándékot. Már alig várta a szentestét, hogy átadhassa neki. De most már nem lesz rá lehetősége. Zelo nincs többé. Amint tudatosult ez benne, kitört belőle a zokogás. Annyira fájdalmas volt, olyan nehéz volt elviselni a kínt, amely szüntelen mardosta szívét. És ez a kín később sem csökkent. Napok teltek el, hetek és hónapok, de a seb még mindig nem gyógyult be. Himchan nem tudta őt elfelejteni. A szívében tátongó űr betöltetlen maradt.
  Szorosabbra húzta magán kötött piros sálját, mely melegen tartotta nyakát ezen a fagyos téli napon. Ez volt Zelo utolsó ajándéka. Három év telt el azóta, és Himchan még mindig nem tudta elengedni őt. Szíve hűvös volt akár egy jégcsap, kizárt belőle minden érzelmet. Senkit sem engedett közel magához. Csak Zelo létezett számára, mintha még mindig itt lett volna vele.
  Arcán hangtalanul peregtek végig a könnycseppek, ahogy egy újabb réteg havat söpört le a kis tábláról. Az út mellett helyezték el a földbe, emlékként. Himchan szinte mindennap kijárt ide.
  A családja, a barátai megpróbáltak segíteni neki, de ő teljesen bezárkózott. A múltban élt még mindig. Szép lassan eltávolodott mindenkitől, és mindentől. A munkáját, melyet egykor úgy élvezett, mint valami robot végezte csupán. Nem örült semminek, és nem szomorkodott semmi miatt. Kiölt magából minden érzést. Csupán Zelo iránti szerelme maradt meg, ez volt az egyetlen, ami még életben tartotta.
  Nem messze tőle négy srác beszélgetett egymással. Úgy tűnt régóta barátok, kedélyes társalgásuk felolvasztotta a tél fagyos hidegét.
  - Ne már, Jongup! Ezt nem hiszem el. Tuti bejön neked a csaj.
  - Nem is! Csak barátok vagyunk! - ellenkezett hevesen a fiú.
  - Oké, meséld csak be ezt magadnak, ha ettől jobban érzed magad, de láttuk milyen szemeket meresztettél rá, igaz, Yongguk? - húzta tovább az agyát Youngjae.
  - Hogy te milyen közönséges vagy! - grimaszolt egyet Jongup.
  - Yongguk, hé, Yongguk, hallasz? - integetett a fiú szeme előtt Youngjae.
  - Mi? Mi az? - nézett zavarodottan a másikra.
  - Minden rendben? - kérdezte amaz kissé aggódva.
  - Igen, csak elbambultam egy kicsit, ne haragudj.
  - Semmi baj. Úgyis csak Jongup nyomatta a hülyeségeit megint, szóval nem sok mindenről maradtál le - nevette el magát Youngjae.
  - Hogy mi van? Milyen hülyeségről beszélsz? - ment fel a pumpa egy pillanat alatt a srácban.
  - Jól van, csak nyugi - próbálta csitítani őket Daehyun.
  Youngjae közben kezeit lehelte, amelyek a hidegtől csak nem teljesen megdermedtek.
  - Mégis kellett volna kesztyűt húznom - jegyezte meg elkeseredve.
  - Nem megmondtam? - nézett rá szemrehányóan Jongup, miközben Daehyun elkezdte lefejteni ujjairól a saját kesztyűjét. - Nem, hogy inkább erre koncentráltál volna az én szerelmi életem helyett!
  - Tessék, vedd fel, édes! - húzta fel Youngjae kezeire a kesztyűket Daehyun.
  - De így a te kezeid fognak fázni - kezdett el aggódni a másik.
  - Á, én kibírom ezt a kis időt hazáig.
  - Biztosan? - nézett rá még mindig nyugtalan tekintettel Youngjae.
  - Persze, édes - adott egy csókot a fiúnak, hogy végre minden kétséget eloszlasson benne. Ami mint másodperceken belül kiderült, felettébb jól sikerült. A két fiú, szenvedélyes forró csókban forrt össze, oly annyira, hogy Youngjae kezei már akkor sem fáztak volna, ha történetesen nem lettek volna rajta szerelme kesztyűi.

  - Nincs kedved kipróbálni? - kacsintott Jongup-ra Youngjae miután elszakadt kedvese ajkaitól.
  - Azt mondod vihetem Daehyunt? - húzta magához a fiút derekánál fogva.
  - Vidd csak nyugodtan. Nem mintha sok mindenhez tudnál vele kezdeni - vigyorgott Youngjae.
  - Aish, hagyjatok már lógva - fordult el sértődötten Jongup, levéve kezét Daehyun derekáról.
  - Na, jó, ebből elég legyen! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Daehyun. - Induljunk mielőtt még tényleg egymásnak estek. Yongguk? - nézett a fiúra.
  - Igen, persze, mehetünk.
  - Minden rendben van? Olyan furcsának tűnsz - hajolt egész közel az arcához Youngjae.
  - Nincs semmi bajom, és mássz ki a képemből! - dörrent rá a fiúra.
  - Jól van, na - morgolódott Yongjae.
  - Lehet ő is szerelmes - dugta ki a nyelvét oldalt Daehyun.
  - Na, persze, még csak azt kéne! - mormogta Yongguk. - Inkább haladjunk, kezdek én is fázni. - De, ahogy elindultak, még egy pillantást vetett Himchan felé.
  Vajon mit nézhet a földön, és mitől lehetett ennyire szomorú? Egyáltalán ki ez a fiú, és miért foglalkozok én vele?
  Megrázta a fejét, majd a többiek után sietett.

  Peregtek az órák és a napok, forogtak az idő kerekei. A hófehér táj szürkévé változott, a hó pedig olvadásnak indult. Pocsolyák lepték el az utakat és a járdákat, hogy aztán a felhők közül előbukkanó nap felszárítsa a föld elhullajtott könnyeit. A fák ágai rügyezni kezdtek, a cserjéken apró, zöld hajtások jelentek meg. Virágzásnak indult a csillagvirág és a jácint, na meg a nárcisz és a nefelejcs is. A természet feléledt, gyönyörűséges színekkel ajándékozva meg a világot. A nappalok hosszabbak lettek, az éjszakák pedig rövidebbek. Az emberek vidámabbá, élettelivé váltak.
  De volt valaki, aki még mindig magán hordta a búskomorság jegyeit. Himchan munkája végeztével, szokás szerint az útszéli kis emléktáblához sietett. Útközben megállt a virágosnál, és vett egy szál fehér szegélyű piros tulipánt. Letörölte az emléktáblát, majd ráhelyezte a virágot. Szépen megigazgatta, hogy a lehető legtökéletesebben nézzen ki.
  Hiányzol Zelo! Annyira szörnyen hiányzol! Bármit megadnék, hogy újra itt legyél mellettem. Bárcsak láthatnálak még egyszer, még ha csak egy pillanatra is. Annyi mindent szeretnék még mondani neked. Szeretném újra megérinteni a bőrödet, látni a mosolyodat, hallani a nevetésedet. Szeretnék csak még egyszer elveszni a tekintetedben.
  Nem bírta tovább, szemei könnybe lábadtak, először csak néhány könnycsepp gördült le sápadt arcán, aztán egyre hevesebben kezdett el sírni, mígnem vállai már rázkódtak a zokogástól. Hosszú percekbe tellett míg valamelyest meg tudott nyugodni. Veszekedés hangjai ütötték meg a fülét, de nem foglalkozott vele, még a fejét sem emelte fel, hogy megnézze mi történik tőle néhány méterre.
  - Elegem van belőled! Mindig mindben tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó, igaz? - nézett dühösen szerelmére Youngjae.
  - Te meg minden kis apróságon megsértődsz! - vágott vissza Daehyun.
  - Szóval hisztis vagyok? - ordította Youngjae.
  - Nem ezt mondtam! Látod már megint kiforgatod a szavaimat! - nézett dühösen a fiúra Daehyun.
  - Hé, srácok, ne veszekedjetek már - próbálta őket csitítani Jongup.
  - Te ebbe ne szólj bele! - harsogta a két fiú egyszerre.
  - Jól van, na - hátrált Jongup. - Én csak segíteni akartam - szomorodott el.
  - Ne is foglalkozz velük - lépett mellé Yongguk. - Hagyd, hadd veszekedjék ki magukat. Inkább menjünk együnk valamit, farkaséhes vagyok.
  - Mmm, egy kis bulgogit most szívesen elfogyasztanék.
  - Akkor együnk azt.
  Azzal a két fiú otthagyta a még mindig veszekedő szerelmespárt.

  És a napok újra peregni kezdtek. A virágok teljesen kinyíltak, szebbnél szebb színekbe öltöztetve a tájat. A nap fényes sugaraival fent ragyogott a kék égen, melegséget lopva mindenki szívébe. A kisgyerekek kint játszottak az udvaron, a fiatalok végre lazíthattak egy kicsit. Mindenki szerelmes lett, az emberek életébe beköltözött a boldogság. A pihenés, a kikapcsolódás, a nyaralás időszaka volt ez.
  - Jongup - integetett a fiúnak Youngjae, hogy rakja már le azt a francos telefont. Amióta összejött a barátnőjével, szinte sülve-főve együtt voltak, amikor meg véletlenül mégse, akkor meg állandóan telefonáltak egymással. Youngjae-nak kezdett elege lennie abból, hogy barátjuk sosincs velük, legalábbis lélekben biztosan nem.
  - Nyugi - ölelte át Daehyun. - Csak szerelmes.
  - Egy idióta. Elvette a szerelem azt a maradék józan eszét is.
  - Na, mert te soha nem viselkedtél így, mi? - nézett rá kérdően szerelme.
  - Hát ennyire hülye sose voltam.
  Daehyun kuncogni kezdett, mire Youngjae sértődötten felhúzta az orrát, de amint megérezte a fiú puha ajkait bőrén, rögtön szertefoszlott minden ellenállása. Kissé oldalra fordította fejét, hogy szerelme még jobban tudja kényeztetni.
  - Hé, hagyjátok már abba, ne az utcán nyaljátok-faljátok egymást. Ez nem illik - korholta őket Yongguk.
  - Bocsánat - hajtotta le a fejét bűnbánóan Daehyun -, de egyszerűen nem tudok ennek a félistennek ellenállni.
  - Én pedig nem bírok nemet mondani a kényeztetésére. Ha tudnád, hogy csókol - sóhajtozott Youngjae.
  - Kösz, inkább nem akarom tudni - utasította vissza a páratlan lehetőséget Yongguk.
  Himchan elmosolyodott mikor meglátta, ahogy egy szőkésbarna hajú srác belecsókol kedvese nyakába. Behunyta a szemét, és elképzelte, ahogy Zelo hátulról átkarolja, majd csókot lehel a nyakára. Szinte érezte a fiú ajkait a bőrén. Milyen boldogok is voltak. Zelo ölelő karjaiban mindig biztonságban érezte magát. Akárhányszor szomorú volt, a fiú mosolygós arca mindig jókedvre derítette. Nem is tudott visszaemlékezni olyan alkalomra, mikor szomorúnak látta volna. Zelo tele volt élettel és energiával. Soha senkit nem szeretett még úgy, mint ahogy őt.
  Pedig nem sok jövőt jósoltak nekik. Mindenki azt mondta, hogy túl sok a köztük lévő hat év korkülönbség. De ő nem törődött ezzel, ahogy Zelo sem. Tökéletesek voltak egymásra számára. Olyan volt neki a fiú, akár a napfény, az életet jelentette. De egy nap kihunyt ez a fény. És Himchan is megszűnt vele együtt létezni.

  És eljött az ősz. A falevelek sárgulni kezdtek, szép lassan elhagyták a nekik életet adó faágakat. Az idő szelesebbre fordult, a táj egyre többször öltözött szürke ködruhába. Az emberek kedvetlenebbek lettek, a gyerekek eltűntek a játszóterekről, parkokból, hogy most az iskolában szívják magukba a tudás néhol kesernyés, de nagyobbrészt mégiscsak édes gyümölcsét.
  Yongguk a többiekkel tartott hazafelé. Közel dolgoztak egymáshoz, és egy környéken laktak, így mindig bevárták egymást, együtt mentek a munkába, és együtt is jöttek haza. Kivéve Jongupot, aki még az egyetem - néhol igencsak megviselt - padjait koptatta. De ő se akart lemaradni, legalább a közös haza sétákról nem, így órái után, ő is rendre a megbeszélt találkozóhelyre sietett.
  - Ezt a szar időt - panaszkodott Youngjae, miközben még szorosabban bújt kedveséhez a hatalmas kék esernyő alatt.
  - Az ősz már csak ilyen - sóhajtott fel Jongup.
  - De igazán megvárhatná míg hazaérünk. Vagy miért nem esik éjszaka? Akkor senkit sem zavarna.
  - Na, és akik éjjel dolgoznak?
  - Azok este mennek, és hajnalban jönnek. A kettő között meg nyugodtan leszakadhatna az ég.
  - Hát beszéld meg az időjárással.
  - Meg is beszélem.
  Ekkor egy hatalmas mennydörgés rázta meg az eget.
  - Nem úgy tűnik, hogy alkuszik - motyogta maga elé Jongup.
  Youngjae figyelmét ekkor már egészen más vonta el. Szerelme úgy vacogott mellette a félelemtől, mint csapdába ejtett nyúl a róka jötte láttán. Daehyun kiskorától kezdve félt a mennydörgésektől és a villámoktól, ezért mindennél jobban utálta az effajta égszakadást. Most is páni félelem fogta el a hatalmas robaj hallatán, és csupán egyetlen kívánsága volt, minél előbb hazaérni a biztonságot nyújtó otthon melegébe.
  Youngjae még szorosabban ölelte kedvesét, már amennyire ez lehetséges volt anélkül, hogy akadályozta volna őket a menésben. Egy pillanatra megállt, és puszilt lehelt szerelme arcára, amitől az máris jobban érezte magát.
  Sietősebbre fogta lépteit a kis csapat, mindannyian szerettek volna minél előbb hazaérni. Az eső már vagy negyed órája szakadt, és csak nem akart elállni. Hiába volt náluk esernyő, az apró kis vízcseppek néhol mégis csak utat találtak hozzájuk.
  A járda mellett kisebb folyó alakult ki, ahogy a víz hömpölyögve folyt tova az enyhén lejtő úton. Yongguk tekintete a fiúra tévedt, ahogy elment mellette. Az esernyő a kezében cseppet sem védte, a szél ide-oda rángatta, fedezék nélkül hagyva hollófekete hajtincseit, hogy aztán a lehulló esőcseppek könnyeivel keveredve folyjanak végig szomorú arcán.
  Egy pillanatra megállt, tétován felemelte kezét, mint aki segíteni akar, de ekkor Jongup elkapta a másik karját, és sietősen maga után kezdte húzni.
  - Ne most állj meg bámészkodni, mindjárt szarrá ázunk.
  Yongguk felvette barátja lépteinek tempóját, de haladtában még egyszer hátrafordult, és eddig ismeretlen érzés hasított szívébe.
  Himchan mindebből semmit sem vett észre, még a bőrére hulló hideg esőcseppeket sem érzékelte. Minden idegszálával egyetlen dologra koncentrált, a kis fémtábla megtisztítására. A rengeteg víz keveredve a talajjal, megpuhította azt, és sárral kente be Zelo nevét. Himchan pedig nem engedhette, hogy a kis tábla bármilyen módon beszennyeződjön. Ám hiába törölte le azt, az eső újabb és újabb földréteggel takarta be. Himchan kétségbeesetten pucolta tovább a táblát, de kis idő múlva be kellett látnia, hogy ez alkalommal nem győzhet az időjárás ellen.
  - Sajnálom - hajtotta le szomorúan a fejét.
  Az eső még jobban rázendített, és az apró cseppek koppanása hangos zajjá formálódott. Himchan érezte, ahogy nedvesség gyűrűzik a cipőjébe, felkúszva egészen a térdéig. Csak most eszmélt rá, hogy haja vizes tincsekben tapad arcához, pólója foltokban nedves, és esernyőjét olyan hévvel rángatja a szél, hogy félő nem sokáig bírja már.
  Azon a napon is zuhogott az eső, elevenedett fel benne a délután, mikor először találkozott Zeloval. Hirtelen szakadt le az ég, és nála nem volt se esernyő, se esőkabát. Miért is lett volna? Hisz mikor elindult még hét ágra sütött a nap. Gyorsan körbenézett hova is menekülhetne, mikor meglátott egy fedett kapualjat néhány háztömbbel arrébb. Futva tette meg az utat, de így is jól elázott. Mikor már biztonságban volt az esőtől végignézett magán, nadrágja tiszta sár volt, inge is teljesen átázott. Ahogy felemelte a fejét, a leggyönyörűbb szempárral találta szembe magát, amit valaha látott. És az az édes mosoly! Himchan szíve hatalmasat dobbant. Szerelem volt első látásra!
  Merengéséből vacogása rántotta vissza, egész testében reszketett a hidegtől. Felállt, és sietve megindult haza, bár volt egy olyan érzése, hogy egy jó kis megfázást így is össze fog szedni. Nem mintha nem lenne úgyis mindegy. Csak be ne lázasodjon. Annyi ereje még kell, hogy maradjon, hogy holnap is kijöhessen Zelohoz.

  És újabb napok teltek el. Az idő homokórája rendületlenül pergett tovább. Az eső megszilárdult, és fehér ruháját felöltve hullott alá az égből. Mindent beborított a hófehér friss hó, földöntúli szépséget kölcsönözve a tájnak.
  - Brr, már megint ez a hideg - húzta összébb magán kabátját Daehyun.
  - Tényleg elég hűvös van ma - helyeselt Youngjae -, de nézd milyen gyönyörű a táj. Amerre csak a szám ellát minden csupa hófehér - nézett olyan izgatottan körbe, akár egy kisgyerek.
  - Mintha az egész tájat behintették volna porcukorral - vigyorodott el Jongup.
  - Hát jó sok cukor kellene a művelethez - nevette el magát Youngjae.
  Daehyun felmarkolt egy kis frissen esett havat, az egyik út menti fa ágáról, és szájához érintette.
  - Határozottan nem cukor - vonta le következtetéseit.
  - Te olyan hülye vagy! - nevetett fel Youngjae.
  - Hát nem pont ezért szeretsz? - dugta ki oldalt a nyelvét Daehyun, majd kezét a fiú szája elé emelte.

  Youngjae röhögések közepette érintette nyelvét a hideg hóhoz.
  - Tényleg nem cukor - erősítette meg kedvese korábbi kijelentését.
  - Mindketten bolondok vagytok - vigyorgott Jongup is velük.
  - Hm? - nyújtotta felé a kezét Daehyun.
  A fiú két kezét maga elé téve hevesen tiltakozott a kísérletben való részvétel ellen.
  - Majd inkább máskor.
  - Yongguk? - lépett a fiúhoz Daehyun, hátha az bevállalósabb Jongup-nál. - Hé, Yongguk figyelsz rám? - szólítgatta barátját.
  De a fiú figyelmét abban a pillanatban egy piros sapkás alak foglalta le. Az út mellett babrált valamit a földön.
  Himchan most is, mint mindig, először szépen letörölgette a kis táblácskát, aztán ráhelyezte a tulipánt. Ebben az évszakban nehezebben volt beszerezhető bármilyen virág, és jóval drágább is volt, de ebből az egyből nem engedett. Hisz ez volt a közös viráguk. Zelo bárhol is van, biztos volt benne, hogy amint meglátja a tulipánt, mosolyra derül az arca, és boldogság tölti el szívét, akárcsak éltében. Himchan számára nem maradt már más, csupán az emlékei. De épp ezekhez való görcsös ragaszkodása miatt nem tudott továbblépni. Napok, hetek, hónapok, évek teltek el, évszakok jöttek, évszakok mentek, tavaszból nyár lett, őszből tél, de Himchan számára mintha megállt volna az idő. A táj körülötte változott, de ő maga állandó volt.
  Egyre erőteljesebben kezdett hullani a hó, és mintha a szél is erősebben fújt volna. Pár perccel később már hatalmas hóvihar söpört végig a városon. Himchan az orráig se látott ebben az ítéletidőben, így úgy gondolta ideje hazaindulnia. Most úgysem tudna mit tenni, a táblát és a tulipánt is vastagon betemette már a friss fehér hó. Megfordult, hogy kilépjen a járdára, de lejjebb kellett hajtania a fejét, és feljebb húznia a sálját, mert a hó egyenesen a szemébe fújt. Arrébb lépett, de nem vette észre az előtte kinyúló vastag faágat, és teljes erőből lefejelte. Egy pillanatra megtántorodott, és elvesztette az egyensúlyát, de sikerült talpon maradnia. Ám ekkor homlokán melegséget érzett, majd valami folyni kezdett, le az orrára. A piros folt a hófehér hóban félelmetesen hatott. Himchan homlokához érintette jobb kezét, és mikor elvette onnan, megdöbbenve tapasztalta, hogy ujjai vérben áznak. Nem volt ideje gondolkodni, agyára nehéz, sűrű köd ereszkedett, a táj körülötte egyre jobban elhomályosult, míg végül nem maradt más, csak a végtelen sötétség.
  Yongguk az utca sarkáról jól látta, amint a piros sapkás alak úgy csuklik össze, akár egy rongybaba.
  - Nekem még van egy kis elintéznivalóm, majd utánatok megyek - szólt oda a többieknek, és sietős léptekkel megindult az ájult fiú felé.
  A többiek nem vették észre a földön fekvő fiút, akit már félig belepett a hó, így csodálkozva néztek Yongguk után, vajon milyen fontos dolga lehet ebben az ítéletidőben. De mivel a szél egyre jobban kezdett süvíteni, nem sokáig tépelődtek ezen, hanem elindultak hazafelé.
  Yongguk odasietett Himchanhoz, és mikor meglátta a feje mellett a hatalmas vértócsát, majdnem szívrohamot kapott ijedtében. Gyorsan megnézte a fiú pulzusát, amely lassabban ugyan, de még mindig ütemesen vert.
  Először is a vérzést kellett elállítania, de mégis mivel? Nem volt más választása. Összeszorította a fogait, és levette magáról a kabátját, majd a pulcsiját, végül a pólóját. Aztán gyorsan visszakapta a pulcsiját, majd a kabátját. Pólóját Himchan homlokához szorította, és néhány perc múlva sikerült is elállítania a vérzést. Karjába vette a fiút, majd elindult vele hazafelé.

  Mikor Himchan felébredt, ismeretlen helyen találta magát. Egy nagy ágyban feküdt, feje alatt puha párna, testén vastag, meleg takaró. Az első amit érzékelt, szörnyen sajgó feje volt, majd szép lassan kezdett visszaemlékezni a történtekre. Megtapogatta homlokát, amelyen egy vastag kötés díszelgett, körbetekerve az egész fején. De azt még mindig nem tudta, hol van. Ekkor egy magas, sötét hajú srác lépett be a szobába. Határozott vonásai elsőre talán tartózkodóvá tették vele szemben az embert, de kedves mosolya hamar oldotta ezt a feszültséget.
  - Jobban vagy már? - lépett oda az ágy mellé Himchanhoz.
  - Igen, köszönöm. Ez a te szobád?
  - Igen.
  - És te kötötted be a fejem?
  - Igen, az is én voltam.
  - Köszönöm a kedvességedet. De mondd csak, hogy kerültem ide?
  - Én hoztalak ide.
  - Te most idáig cipeltél engem? - nyíltak nagyra Himchan szemei.
  - Igen - bólintott Yongguk.
  - Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. Máris megyek - próbált meg Himchan felülni az ágyban, de csak egy kicsit tudta csak megemelni magát, utána teste nem engedelmeskedett, és visszahanyatlott a fehér lepedőre.
  - Ne próbálj meg felkelni, ahhoz még túlságosan gyenge vagy. Ma éjszaka aludj itt, rendben?
  - Rendben - bólintott Himchan. - Köszönöm.
  - Igazán nincs mit. Van valaki, akit értesítsek arról, hogy itt vagy?
  - Nem, nincs senki.   

  - Értem. Itt leszek kint a nappaliban. Ha bármi van, csak kiabálj.
  - Rendben.
  - Aludj jól.

  - Jó éjt!
  Himchan lehunyta szemeit és kimerültségének köszönhetően pár perc múlva mély álomba merült. Yongguk egy ideig még forgolódott kint az ágyban, nehezen tudott csak elaludni. Olyan érzések kezdtek felszínre törni benne, amilyeneket már régóta nem érzett.
  Meg akarom védeni. Vigyázni akarok rá.
  Gondolatai közepette, szép lassan, ő is álomba szenderült.

  Másnap reggel Yongguk volt az aki hamarabb felkelt. Elhatározta, hogy amíg vendége fel nem ébred, addig reggelit készít maguknak. Nemsokára ínycsiklandozó illatok töltötték be a konyhát. A frissen főzött, forró kávé illata kicsalta Himchant is a szobájából.
  - Jól vagy már, hogy felkeltél? - ugrott oda hozzá mikor a fiú megjelent a konyha ajtajában.
  - Igen, most már sokkal jobban érzem magam, hála a gondoskodásodnak - mosolygott rá Himchan.
  - Csináltam reggelit, gyere ülj le, és egyél velem.
Himchan helyett foglalt az ebédlőben a gyönyörűen megterített kis faasztalkánál, Yongguk pedig jobbnál jobb fogásokkal lepte meg őt.
  - Ez nagyon finom - dicsérte meg Yonggukot. - Bárcsak én is így tudnék főzni.
  - Ha gondolod megtaníthatlak rá.
  - Vagy főzhetnél nekem minden nap - nevette el magát Himchan.
  - Az is megoldható - motyogta zavartan Yongguk.
  Himchan abbahagyta a nevetést, és az előtte lévő maradék ételre koncentrált minden erejével.
  - Mondd csak - kezdett neki bátortalanul Yongguk miután befejezték az evést, és már a maradék kávéjukat szürcsölgették bögréjükből. - Ki az a Zelo?
  - Te meg honnan tudsz róla? - csodálkozott Himchan.
  - Hát az az igazság, hogy már korábban is láttalak, mindig a járda mellett, ugyanazon a helyen guggoltál,  és egyszer, mikor egyedül jártam arra, megnéztem mi is van ott. - Yongguk teljesen elvörösödött zavarában.
  - Zelo életem szerelme volt. Négy éve halt meg autóbalesetben - nézett el a messzeségbe Himchan, még mindig nagyon fájdalmas volt erről beszélnie. - A baleset annál a zebránál történt, és egy emléktáblát helyeztem oda, minden nap kijárok hozzá.
  - Négy év óta minden egyes nap? - csodálkozott Yongguk.
  - Igen.
  - Nem lenne itt az ideje, hogy tovább lépj? - csúszott ki a száján, mielőtt még átgondolhatta volna mit is mond.
   Himchan szemei hirtelen összeszűkültek, egész lénye egy pillanat alatt ellenségessé vált.
  - Nincs semmi közöd a magánéletemhez. Mit tudsz te rólam? Mit tudsz arról ami köztem és Zelo között volt? Soha többé nem fogok senki úgy szeretni mint őt. Köszönöm, hogy segítettél, nagyon hálás vagyok érte, de azt hiszem most jobb ha megyek - pattant fel Himchan székéről, egyenesen az ajtó felé véve az irányt.
  - Várj, ne menj el, kérlek! Ne haragudj, nagyon sajnálom.
  Himchan megfordult. Meglátva Yongguk bűnbánattól szomorú arcát, már nem tudott haragudni rá.
  - Te se haragudj, hogy úgy kiakadtam. Én csak...
  Én csak mi? Talán félek szembenézni a valósággal. Mitől félek igazából?
  - Semmi baj, megértem. Én voltam az, aki túlságosan kíváncsiskodott.
  - Nem, dehogyis.
  Himchan kinézett az átlátszó üvegajtón. A hófödte tájban megpillantott egy apró hóvirágot. Hófehér szirmai teljesen kinyíltak, csodálatos látványt nyújtott. Egy-egy nagyobb hópehely a törékeny virág leveleire hullott, de azok a nehéz súly ellenére makacsul tartották magukat.
  Milyen erős! Küzd, és nem adja fel! Lehet nekem is ezt kellene tennem? Az a sok hópehely biztos nehéz neki, de mégsem adja fel. Talán nekem is harcolnom kellene? Talán tényleg ideje lenne tovább lépnem?

  Mintha hűs szellő simogatta volna meg az arcát, de mikor körbe nézett minden ablakot csukva talált.
  Zelo? Nem, az képtelenség! Vagy mégse?
  - Himchan, minden rendben van? - érdeklődött óvatosan Yongguk, véletlenül se akarta bármivel még egyszer megbántani a fiút.
  - Igen, ne haragudj, kérlek. Kissé elkalandoztam. Mondd, ráérsz még egy kicsit?
  - Igen, mára beteget jelentettem.
  - Megint gondot okoztam, sajnálom - hajtotta le a fejét Himchan.
  - Ugyan, semmiség. De mit is szerettél volna?
  - Van kedved egy kicsit beszélgetni? - mosolyodott el félénken.
  - Szívesen - mosolygott vissza rá Yongguk.

  Melegebbre fordult az idő, és megjelentek a fákon az első rügyek. Nyílni kezdtek a virágok, mosolyt csalva az őket szeretők arcára.
  Himchan letörölte a táblát, úgy, ahogy máskor is, és egy tulipánt helyezett rá.
  - Köszönök mindent, Zelo. Sosem foglak elfelejteni.
  Felállt, majd Yonggukra mosolygott. Hálás volt a fiúnak, amiért az elkísérte és támogatta. Már nem járt ki az emléktáblához mindennap, de áprilisban nyílt Zelo kedvenc virága, a tulipán, ezért szeretett volna most eljönni.
  - Mehetünk - mosolygott a fiúra.
  - Himchan, Yongguk - integetett már jó messziről feléjük Youngjae.
  - Sziasztok! - köszöntötték a többieket mikor odaértek hozzájuk.
  - Hogy ragyog valaki - célozgatott Daehyun.
  - Jól van, le lehet szállni rólam - mormogta Yongguk.
  - Hát már épp ideje volt, hogy bepasizzál - nevette el magát Jongup.
  - Tényleg, nem akarsz te is átpártolni a fiúkhoz? - fordult felé Youngjae.
  - Nem, kösz szépen. Remekül megvagyok a lányokkal - hárította el az ajánlatot amaz.
  - Menjünk együnk valamit, farkaséhes vagyok - nyafogott Daehyun.
  - Te meg a hasad. Máson se jár az eszed, csak a kaján - húzta az agyát kedvese.
  - De van itt a sarkon egy isteni étkezde, muszáj kipróbálnotok.
  - Jól van, menjünk. Addig úgyse hagy békét nekünk - vigyorgott Yongguk.
  - Akkor indulás - lendítette magasba karját Daehyun, és elindult, hogy mutassa az utat a többieknek.
  Yongguk megfogta Himchan kezét, amitől a fiúnak jóleső bizsergés futott végig az egész testén, ereiben lüktetni kezdett a vér, és újra érezte, hogy él.